abban, hogy végül visszajöttem ausztráliába, mondjuk ki őszintén, nagy szerepet játszott, hogy már hónapok óta megvolt a jegyem a rage against the machinere. az a zenekar, akiket hátrányos helyzetű kelet-európaiként (nem ironikus hogy bezzeg a keleti blokkban basztak fellépni) nem tudtam akkor megnézni, amikor ideje volt.
16 évesen.
szóval eltelt tíz év és még mindig ugyan azzal a lendülettel bólogatok a testifyra és léggitározom a guerilla radiora, és mindig ugyan úgy elszorul a gyomrom amikor elképzelem hogy mindezt ötezer ember között hallgatom élőben, amikor éppen valaki nem könyököl homlokon vagy esik a nyakamra.eljött az ideje. a koncert pénteken lett volna a big day out fesztiválon, hacsak ma fel nem megyek a hivatalos websitera, ahonnan kiderült hogy van egy 'sideshow' a sydney entertainment centerben, persze egy hónapja, hat perc alatt elfogytak a jegyek.
a türelmetlenség győzött, így táskám az irodában marad, és elindulok tizenöt dollárral, papucsban meló után gyalog, út közben még ki is röhög egy társaság amikor mondom nekik hogy majd valahogy bejutok.
körülbelül fél órán keresztül kerestem a gyenge pontot. gyorsan kiderült, hogy a szabadtéri dohányzó ketrecek (a hülye dohánytörvény most visszaüt) azok, így néhány biztonságival szóba elegyedtem, és a harmadik jó fejnek tűnt, fél perc rábeszélés után arrébb sétált és látványosan leállt valakivel beszélgetni nekem háttal. a megfelelő pillanatban kinyitottam a kerítést és hopp, már benn is voltam. csak picit szégyellem magam.
ez a banda biztosan nem haragudna, ha tudnák, hogy mocsokmód belógtam, eleve nem is értem, egy hithű kommunista zenekar miért kér pénzt a belépőre. meg a lemezért.egy hátránya volt a bejutásnak, hogy karszalag nélkül nem tudtam lejutni a küzdőtérre, így a fél budapest sportaréna méretű koncertterem ülő részén kellett valami táncolós helyet találni, ami nem egy egyszerű feladat. így amikor felhangzott az internacionálé, felsejlett a négy méteres világító vörös csillag, és nekikezdtek a testify-al, pontosan úgy szóltak ahogy szólniuk kellett, a nézőtér egy emberként kezdett el őrjöngeni, aztán hirtelen visszacsapott rájuk a billenős szék, és a felük leült.
A legnagyobb jogos félelem egy ilyen négy éve feloszlott, aztán rejtélyes körülmények között újra összeálló bandával szemben, hogy öregek, fáradtak és csak a pénzért csinálják.
ami simán lehet igaz, de kurvára nem látszik rajtuk. olyan energiával nyomják végig a koncertet, mintha most játszanának először ennyi ember előtt, és tényleg a világ sorsa múlna azokon a riffeken.
A Rage a gimnáziumi rockzenekarok által legtöbbet feldolgozott zenekar, minden kezdő gitárosgyerek álma, hogy úgy nyomja a Know Your Enemy gitárszólóját, ahogy a lemezen van, fehér tinédzserek rasztát növesztenek és gyakorolják, hogy 'but i am gonna drop it on a higher level'. nade pont csak az eredeti zenekar szól úgy, ahogy a lemezen. ezzel csúnyán visszaélnek, nem is nagyon variálnak. pontosan azt nyomják amit a közönség vár, a közönség pedig egyértelműen hetek óta tréningezik otthon, tanulja a szövegeket és memorizálja, hol van a gitárkiállás.
A zenészek nem nagyon kommunikálnak egymással, viszont zúznak, de dulván, Morello boxoló-szökellésekkel ugrálva nyomja übervastag riffjeit, majd a legendás gitárszólók alatt feláll egy dobozra, hogy magasabbnak tűnjön és rákapcsolnak egy kurvanagy lámpát a hatás kedvéért. Működik, meg kell hagyni. Zak meg pattog mint egy bolha, és torka szakadtából fejhangon rikácsol.
A banda másik két tagjának szégyenszemre a mai napig nem tudom a nevét, de talán nem is olyan fontosak, mert állítólag még a német lakótársnőm volt pasija is dobolt a Rage Against The Machineben, amit most miért ne higyjünk el.
Nagyon patent volt a ritmusszekció, de miután ez igazából a visítozó komcsi meg a vinnyogó pedálszólós magánműsora, ők csak egy vihar előtti csend kiállás (Wake Up) vagy egy stratégiailag tökéletesen elhelyezett cowbell beütés (Bullet in the Head) erejéig brillírozhatnak. De ne feledkezzünk el róluk, hiszen a dobos és a basszer ugyan olyan fontos tagjai a bandának. Állítólag.
Hiszen a Rage Against The Machineben pont az a szép, hogy könnyen skandálható szövege van, ami segít azoknak azoknak, akik nem tudják elénekelni a gitárszólókat, és remek rá léggitározni. A Sleep Now In The Fire alatt a vége felé már tucatjával vitték ki a görcsbe állt kezű metálosokat, légdobolni vagy légbőgőzni meg senkit nem látsz.Tehát a Testify után az Evil Empire két-három száma, majd Bombtrack, Bullet In The Head, Freedom, a Bulls On Parade parádés szkreccselése, Calm Like a Bomb, People of the Sun, Take The Power Back, tudjátok miről beszélek.Mosolygok magamban, de azért én is együtt üvöltöm mindenkivel, hogy 'You got a bullet in your fucking head', vadul léggitározok, és repül az idő.Letörölhetetlen vigyor ül a fejemen, és ahogy látom, mindenkién.
A legszerencsésebbek is négy éve várnak erre a koncertre, és mindent pontosan úgy kapnak, ahogy elképzelték. Itt csalódásra esély sincs.Arra, aki ki meri ez után mondani hogy 'többre számított', azt Metálisten egy villámcsapással elintézi, aki meg 'másra számított', az talán összekeverte egy másik zenekarral
.A ráadás előtt, a Wake Up kiállása alatt Zak De La Rocha, akiről nem sok szó esett még (de jól nyomta), nagy meglepetést okozva szidta egy kicsit Busht és gratulált az ausztráloknak, hogy kiszavazták Howardot a hatalomból (amire viccesen csak a nézőtér fele ujjongott), majd emlékeztetett mindenkit, hogy az élet nem a pénzről, a nike cipőkről és a pólókról szól, de ha már pólókról van szó, a bejáratnál kaphatóak 25 dollárért a válogatáslemez mellett.
Sajnos persze ennyire nem volt humoros, viszonylag komolyan veszi magát, mi pedig viszonylag komolyan vesszük arra a kis időre, de kifelé azért lehet veszünk egy pólót.
A ráadásra sem kellett sokat várni. Meglepetés volt, hogy Morello becsempészte a műsorba a Kashmir riffjét Jimmy Pagetől, valamint a szólók azért meg voltak tekerve rendesen. Amúgy hangról hangra, ahogy a lemezeken hallod, az összes számot lejátszoták úgy és olyan sorrendben ahogy mindenki várta, amire mindenki készült.A konzumkommunizmus pedig olyan, hogy beszippant, pogózol, ugrálsz, dühösen rázod az öklöd és énekled velük, hogy 'those who die, justify, for wearing the badge of the chosen way' mert jól esik, de amúgy kurvára nem érdekel miről is szól a szám.ha jól emlékszem, talán emiatt a jelenség miatt oszlottak fel anno.
Amikor a Renegades of Funk alatt kimentem wcre majd cigizni, a dohányzóketrecben egy cseh pali elpanaszolja, hogy bezzeg az ő idejében még kék-zöld foltokkal és vérben úszva jöttek ki a koncertekről.tényleg. bezzeg az én időmben is. pedig ez a zene nem kopott egy picit se.
