az utóbbi időben begyűjtöttem egy újabb rossz szokást: az életem nem kevésbé intenzív, viszont mindezt borzasztó ráérősen próbálom előadni. tehát amikor 6:40-kor indul a repülőm, délután kettőkor kényelmesen elkezdek összepakolni, háromkor elmegyünk egyet kajálni, steaket rendelek persze mert van idő, aztán egyszer csak, egy óra múlva indul a gép, és még mindig egy dugóban ülünk a családdal. felhívom andrist, aki közli, hogy ha esetleg lekésném, nyolckor nála póker. egy év után hazajövök, és a dolgok megnyugtatóan szinte semmit nem változtak.
az új mottóm tehát: tengerparton élni és kelet-európában nyaralni, és nem fordítva. kicsit hülye ötletnek tartanám a három hetes nyaralásról most a blogon kezdjek el sztorizni, mert egyrészt minden napról egy regényt lehetne írni, másrészt a blogot úgyis azért tartom, hogy nektek, akik nincsenek itt, nagyjából elmeséljem, mi történik velem távol, viszont otthon amikor történt valami, ott általában ott volt velem az is, akivel történt, tehát nem látom sok értelmét leírni, úgyis mind emlékszünk rá (többé-kevésbé) azok, akik pont ott voltunk.
annyit viszont mindenképpen elmondok, hogy túlzás nélkül életem legintenzívebb, legforróbb három hete volt, rengeteg szeretetet kaptam tőletek ami iszonyú jól esett, az egészet sikerült minimális alvással átvészelni és nagyon nehezen szálltam fel a repülőgépre (ebben persze benne volt a nevetséges pesti közlekedés is). a régi arcok maradtak a régiek (hálistennek), akit meg újonnan megismertem...nos, hát érdemes volt átrepülni az óceánt.
szóval mindenkinek, aki ott volt, nagyon hálás vagyok. remélem minél hamarabb felbukkanok budapesten, most pedig gyorsan befejezem ezt az ömlengést és előkaparom a deszkámat
flickren nézzétek meg a képeket amiket a nyaralás alatt csináltam, többségetek meg fogja találni magát. csók
