a tíz napos autóm ma kilehelte a lelkét: brunswickban próbáltam felvenni egy barátnőmet, de nem jutottam el odáig, kb. öt kilométerrel korábban elkezdett kerregni, klattyogni, majd berregni és krákogni, aztán durrant egyet és soha többé nem indult el.

kipipáltam a “szakadt kocsival lerobbanni ausztráliában az éjszaka közepén valahol, ahol nincs térerő” című pontot a listámon.

egy ilyen idióta szituációban az a jó, hogy miután kidühöngtem magam (kedvencem, fél lábon ugrálva rugdosom a kocsi oldalát, közben azt kiabálom hogy “pont most hagytál cserben te szemét geci”) egy csomó jófej emberrel találkozom: először az öreg faszi aki elvisz a legközelebbi kútig ahol veszek olajat, majd egy suzuki swift tele hippikkel, akik elvontatnak ugyanaddig a kútig, egy brunswickba deportált indiai sae hangmérnök, aki segít eltolni a parkolóig, és a főnököm, aki visszavisz az irodába.

ő mondjuk nem feltétlenül önzetlenségből, holnap leadás.

sajnálom, mert már elkezdtem érzelmileg kötődni hozzá, nagyon megkedveltem, annyira persze nem hogy vegyek bele motorolajat mielőtt megnézem, bírja-e a száznegyvenet.

sajnos nem lett volna hosszabb élete, ma voltam szervízben, ahol a hivatalos szakvélemény szerint: “it’s fucked, mate”, nincs mit tenni, vihetem a bontóba ha lejárt a forgalmi. meg kell hagyni, egy kilométerre a brunswicki autóbontótól purcant ki szegény

nyugodjék békében.