múlt hét végi sztori:
kezdődött azzal, hogy két héttel azelőtt már kivakartuk a casa bonitát a szarból, de a felületes takarítás nyilván nem volt elég a tulajnak, szerette volna olyan állapotban látni a házat, mint amikor a portugálok voltak a főnökök (hozzátenném, én is szerettem volna). Kaptunk egy két és fél oldalas listát az elfogadhatatlan állapotokról, és lélekben felkészültünk a nagytakarításra.
Ez egész konkrétan abból állt, hogy szombat este a németek majomkészen randalíroztak a városban, én meg fuvaroztam őket (mióta antialkoholista lettem én vagyok byron bay hivatalos sofőrje) reggel nyolcig (max becsajozott hála istennek), majd miután steve elájult, dane bejelentette hogy nem valószínű, hogy a főnök érkezése előtt hazaér (anyád). max elszívta az összes füvet és elmosott pár edényt, aztán leült és nézett maga elé.
otthagytak a romhalmaz lakással (130 nm, két szint, kert, garázs, PADLÓSZŐNYEG), a hiányos felszereléssel és a szőnyegtisztítóval, azzal a világos koncepcióval, hogy őket nem különösebben érdekli, ha repülnek, engem viszont annál inkább (bárhol máshol lakbért kéne fizetnem például).
reggel tíz, alex és max a kertben üldögélve nézték ahogy sikálom az ablakokat, miközben tuti ötleteket adtak hogyan is kéne csinálnom, megitták a redbullomat és megették a reggelimet (ők nem ott laknak ezt tegyük hozzá). délután kettőre minden ragyogott, amit legyetek szívesek ne úgy értelmezni mint ahogy eddig ismertetek, hanem szó szerint:
minden ragyogott.
még a barbecue is, amiről kiderült, hogy van színe a zsír alatt.
ezek azok a dolgok az ember életében, amik megtanítják az embert még jobban tisztelni az édesanyját.
